Lev Tolsztoj Holsztomer, egy ló története 4.

Lev Tolsztoj
Holsztomer, egy ló története 4.

Öreg volt, amazok pedig fiatalok. Sovány volt, amazok pedig jóllakottak; szomorú volt, ők pedig mulatósak. Következésképpen a tarka az ő szemükben egészen másféle, idegen lénynek tetszett, és nem számíthatott könyörületre. A lovak csak saját magukat sajnálják, és nagy ritkán azt, akinek bőrébe könnyen bele tudják magukat képzelni.

De hiszen a tarka nem tehetett róla, hogy öreg, sovány és rút!

Az ember azt hinné, hogy nem; de a lovak felfogása szerint a tarka vétkes volt, és igaza mindig annak van, aki erős, fiatal és boldog, aki előtt ott áll még az egész élet, akinek minden izma remeg a benső erők feszítésétől, és farka büszke bóbitaként emelkedik a magasba. Lehet, hogy maga a tarka ló is megértette ezt, és nyugodt pillanataiban beismerte: igen, vétkes benne, hogy az életét leélte, és most fizetnie kell ezért az életért. De mégiscsak ló volt, és gyakran elragadta őt a sértődöttség, a bánat és a felháborodás, amikor látta, hogy ezek a fiatalok azért büntetik őt, ami valamennyiüket utoléri majd életük végén. A lovak kegyetlenségét ezenfelül még arisztokratikus gőgjük is okozta. Valamennyien apai vagy anyai ágon a híres Szmetankától vezették le családfájukat; a tarka pedig ismeretlen származású volt, jövevény, akit három évvel ezelőtt nyolcvan papírrubelért vettek a vásáron.

A sötétpej fiatal kanca, mintha csak sétálna, odaállt a tarka ló orra alá, és meglökte. A tarka már tudta, hogy ez mit jelent; ki nem nyitotta szemét, csupán fülét hegyezte, és fogát vicsorította. A kanca most farral fordult feléje, és úgy tett, mintha meg akarná rúgni. A tarka kinyitotta szemét, és arrább ment. Már kialudta magát, és nekifogott az evésnek. A csintalan kanca barátnői kíséretében ismét odament hozzá. Egy kétéves, hókás kanca, aki nagyon ostoba volt, és mindig majmolta a sötétpej társnőjét, most is követte, és az utánzók rendes szokása szerint, túl akart tenni példaképén. A sötétpej kanca rendesen úgy tett, mintha a maga dolga után járna; még akkor sem nézett a vén tarkára, ha az orra előtt ugrált, úgyhogy végül a tarka nem tudta, megharagudjék-e rá vagy sem; és ez határozottan nevetséges volt. A csintalan kanca most is így cselekedett; a hóka, aki követte, és különösen jól mulatott a játékon, valóban mellbe rúgta a tarkát. A tarka ismét vicsorgott, nyüszített, és olyan fürgeséggel, amilyet senki sem várt volna tőle, rávetette magát, és megharapta. A hóka most már teljes erejéből felvágott, és csúnyán belerúgott a vén tarka sovány, csupasz bordáiba. Az öreg felhördült, rá akarta vetni magát a hókára, de azután meggondolta; mélyet sóhajtott, és félrevonult.

Úgy látszik, a ménes fiatalabbjai valamennyien személyes sértésnek vették a vakmerőséget, amelyet a tarka ló a hókás kancával szemben megengedett magának. A nap hátralévő részében még enni sem engedték, egyetlen pillanatig sem hagyták nyugton. A csikós többször is igyekezett őket csillapítani, és sehogy sem értette, mi történt velük.

A tarka annyira meg volt bántva, hogy maga ment oda Nyesztyorhoz, amikor az öreg hazafelé készülődött: boldogabbnak, nyugodtabbnak érezte magát, amikor Nyesztyor megnyergelte, és felült a hátára.  Isten tudja, mire gondolt a vén méneshajtó, miközben hazafelé vitte Nyesztyort. Vajon keserűséggel gondolt-e a tolakodó és kegyetlen fiatalságra, vagy pedig azzal a megvető és hallgatag büszkeséggel, amely csak az öregek sajátja, megbocsátott-e bántalmazóinak? Hazáig semmivel sem árulta el gondolatait.

Ezen az estén Nyesztyorhoz komája érkezett látogatóba. Amikor a vén csikós elhajtotta a ménest a cselédházak mellett, meglátta a szekeret meg a lovat, amely az ő ajtaja előtt állt. Annyira sietett a ménest behajtani, hogy a tarkát nyergestül engedte be a karámba, csak Vaszkának kiáltott oda, hogy nyergelje le. Azután bezárta a kaput, és sietett a komájához. Nem lehet tudni, mi volt az oka: a sértés-e, amelyet az a "rühös senki", az a lóvásáron vett jöttment, akinek apját-anyját senki sem ismeri, merészelt elkövetni a hókás kanca, Szmetanka dédunokája ellen, és amely fölkeltette az egész ménes nagyúri gőgjét, vagy pedig csak annyi-e, hogy a tarka, magas nyergével, de lovas nélkül, különös és fantasztikus látványt nyújtott, amely megijesztette a lovakat? - elég az hozzá, hogy a karámban ezen az éjszakán szokatlan dolgok történtek. Az egész ménes fiatalja és öregje, fogait vicsorítva űzte, hajszolta, kergette a tarka lovat; sovány horpaszán rúgások dobbantak, fájdalmas nyögés hallatszott. Már nem bírta tovább, már nem próbált menekülni a rúgások elől. Megállt az udvar közepén; arcán az erőtlen öregség utálatos, tehetetlen felháborodása, majd kétségbeesése türköződött. Hátraszegte fülét... és akkor valami történt, amitől a lovak egyszerre elcsendesedtek. A tarkához odalépett Vjazopuriha, a legöregebb kanca, megszagolta és felsóhajtott.

Felsóhajtott a tarka ló is...