Tolszoj: Holsztomer-egy ló története. 1 rész.

Tolsztoj: Holsztomer - egy ló története
1. rész

 

Az ég boltozata mind magasabbra és magasabbra emelkedett, szétáradt a hajnal. A harmat sápadt ezüstje egyre fehéredett, a hold sarlója egyre élettelenebbé vált, hangosodott az erdő... Az emberek ébredeztek, és az urasági ménes felől prüszkölés, szalmasustorgás, hangos, haragos nyerítés hallatszott. A lovak összevissza tolongtak, és valami ismeretlen okból rakoncátlankodtak.

- No, türelem, hát ennyire megéheztetek? - szólt az öreg csikós, miközben sietve kitárta a nyikorgó kaput. - Hát te, hová? - kiáltott rá egy fiatal kancára, aki már nyomakodott volna kifelé a kapun.

Nyesztyor, a csikós, kozákinget viselt, és rézpitykével kivert bőrövet; ostora vállán átvetve, kenyere kendőbe kötve csüngött övén. Kezében nyereg és kantár. A lovak nem ijedtek meg, és nem sértődtek meg a vén csikós csúfolódó beszédjétől; úgy tettek, mint akinek minden mindegy, és kényelmesen, sietség nélkül széjjelszéledtek a kapuból. Csupán egy sötét pej, nagy sörényű kanca hegyezte fülét, és fordult meg nagy sebesen. Egy kicsi fiatal kanca, amelyik hátul állt, s az egészhez semmi köze sem volt, felnyerített erre, és megrúgta a hozzá legközelebb eső lovat.

- No! - kiáltott még hangosabban és fenyegetőbben az öreg, s ezzel bement az udvar sarkába.

Valamennyi ló között (volt vagy száz) a legkevesebb türelmetlenséget egy tarka herélt árulta el, amelyik egyedül állt a sarokban az eresz alatt, és összehunyorított szemmel nyalogatta a pajta egyik tölgyfa gerendáját. Nem tudni, milyen ízűnek találhatta a gerendát, de arckifejezése komoly és gondolkozó volt, miközben nyalogatta.

- Netene - szólt rá a csikós ugyanolyan csúfondáros hangon, miközben odalépett hozzá, és letette melléje a nyerget meg a kapott nyeregtakarót. A tarka ló abbahagyta a nyalogatást, és mozdulatlanul, sokáig nézett Nyesztyorra. Nem nevetett, nem haragudott, nem komorult el, csak megrázkódott, mélyen felsóhajtott, és elfordította fejét. A csikós átölelte nyakát, és rátette a kantárt.

- Mit sóhajtasz? - kérdezte. A ló legyintett farkával, mintha azt mondaná: "Semmi, Nyesztyor, csak úgy." Nyesztyor most rátette a nyeregtakarót meg a nyerget, amire a ló fülét hegyezte: ezzel, úgy látszik, elégedetlenségét akarta kifejezni, de csak kikapott ezért a bolondságért, és a csikós meghúzta a hevedert.

A tarka ló felfújta magát, de az öreg a ló szájába dugta az ujját, és térdével úgy hasba rúgta, hogy ki kellett eresztenie a levegőt. Mégis, amikor Nyesztyor fogával meghúzta a hevedert, ismét hátracsapta fülét, sőt még meg is fordult. Tudta, hogy ez mit sem segít, mégis szükségesnek tartotta kimutatni, hogy neki ez kellemetlen, s ezt minden alkalommal újra meg újra éreztetni fogja. Amikor megnyergelték, kissé felemelte dagadt jobb lábát, és harapdálni kezdte a zablát. Ennek is valami különös oka lehetett, mert hiszen már tudhatta, hogy a zablának semmiféle íze nincs.

Nyesztyor a rövid kengyelbe hágott, és felült a lóra, kibogozta ostorát, kihúzogatta térde alól kozákingét, majd a kocsisok, vadászok, csikósok sajátos módján elhelyezkedett a nyeregben, és meghúzta a kantárszárat. A ló fölemelte fejét, jelezvén, hogy hajlandó menni, amerre parancsolják, de nem mozdult helyéből. Tudta, hogy mielőtt elindulnak, Nyesztyor még sokat fog kiabálni, s az ő hátáról fogja parancsait osztogatni Vaszkának, a másik csikósnak meg a lovaknak. Nyesztyor csakugyan kiabálni kezdett:

- Vaszka, hé, Vaszka! A kancákat kiengedted? Hová mégy, te semmirekellő? No! Vagy alszol talán?... Nyisd ki a kaput! Engedd előre a vemhes kancákat! - és a többit.

A kapu megnyikordult. Vaszka dühösen és álmosan, lovát kantárszáron vezetve állt a kapufélfánál, és egyenként engedte ki a lovakat. A lovak óvatosan lépkedtek, szagolgatták a szalmát, és egymás után haladtak kifelé: elöl a fiatal kancák, azután az éves csikók nyírott sörényükkel, majd a szopós csikók, és nyomukban egyenként a vemhes kancák, óvatosan hordozva hasukat. A fiatal kancák néha kettesével, hármasával is tolakodtak kifelé, fejüket egymás hátára fektették, és a kapuban meg-megtorpantak, amiért minden alkalommal kikaptak a csikóstól. A szopós kiscsikók néha idegen kancák lábai közé szaladtak, és ilyenkor hangos nyerítéssel válaszoltak anyjuk rövid nyihogására.

Egy csintalan kicsi kanca, amint kiért a kapun, megrázta fejét, felvágott, és hangosan nyerített; de azután mégse merte megelőzni az öreg szürke Zsuldibát, aki csendesen, nehéz léptekkel, hasát rengetve, méltóságteljesen haladt, mint mindig, a többiek előtt.

Néhány perc múlva az imént még élettől nyüzsgő udvar szánalmasan kiürült. Árván búslakodtak a pajta gerendái. Nem maradt egyéb, mint az összetiport, trágyás szalma. Bármennyire megszokta is a tarka ló az elhagyottságnak ezt a mindennapos képét, mégiscsak elszomorította, majd ismét fölemelte fejét, felsóhajtott, amennyire csak a meghúzott heveder engedte, s meggörbült, berozsdásodott lábaival bicegve megindult kifelé a karámból, csontos hátán az öreg Nyesztyorral.

"Tudom, hogy most mi lesz: amint kiérünk az útra, az öreg tüzet csihol, és rágyújt rézfoglalatú, láncos fapipájára - gondolta magában a ló. - Ennek örülök, mert ilyenkor, harmatos kora reggelen, kellemes nekem ez az illat, és kellemes emlékeket ébreszt bennem. Csak az a bosszantó, hogy amint a pipát fogai közt érzi az öreg, hetykélkedni kezd, isten tudja, minek képzeli magát, és oldalvást ül, mindenképpen csak oldalvást; nekem pedig fáj az oldalam. Egyébként mindegy, megszoktam már, hogy szenvedjek a mások kedvteléséért; lassan-lassan már én is - ló módjára - kedvemet lelem benne. Hadd hősködjék szegény öreg. Hiszen csak addig tart az egész, amíg senki sem látja: hát üljön csak oldalvást" - elmélkedett a tarka ló, és meggörbült lábaival óvatosan lépkedve haladt az út közepén.